Káin és Ábel

A világ "szolidifikációjának" az emberi és társadalmi renden belül van egy újabb, eddig még nem említett következménye is, éspedig az, hogy az olyan állapotokat idéz elő abban, amelyben minden ki van számítva, fel van jegyezve és szabályozva van, s ez valójában csak egy újabb fajtája a "mechanizációnak": erre manapság mindenhol nagyon könnyű példákat találni, és például ilyen a népszámlálás mániája is (amely természetesen közvetlen kapcsolatban áll a statisztikának tulajdonított jelentőséggel),(1) vagy általában az élet minden egyes mozzanatát szabályozni óhajtó adminisztratív beavatkozások végtelen sokasága. Természetesen ezeknek a beavatkozásoknak kell biztosítaniuk az egyének közötti lehető legteljesebb uniformitást, annál is inkább, mert ez utóbbi csaknem "princípiuma" az összes modern adminisztrációnak, mely az individuumokat egymáshoz pontosan hasonló, puszta numerikus egységekként kezeli, vagyis úgy tesz, mintha az uniformitás hipotetikus "ideája" már meg is valósult volna, így kényszerítve mindenkit arra, hogy ugyanahhoz az úgymond "átlagos" szinthez alkalmazkodjon. Másfelől van ennek az egyre mértéktelenebb szabályozásnak egy fölöttébb paradox következménye, s ez a következő: a modern ipar találmányainak köszönhetően a távoli országok közötti közlekedés fokozódó gyorsasága és könnyűsége büszkeség tárgya, ugyanakkor pedig minden elképzelhető módon akadályokat gördítenek a közlekedés útjába, egészen addig a fokig, hogy gyakran lehetetlen eljutni az egyik országból a másikba, de mindenesetre sokkal nehezebb, mint amikor a szállítás mechanikus eszközei még nem léteztek. A "szolidifikáció" másik speciális arculata pedig az, hogy egy ilyen világban többé már nincs helyük a nomád népeknek, minthogy ezek fokozatosan elérkeztek ahhoz a ponthoz, amikor többé már nem találják magukat semmiféle szabad tér előtt; és ráadásul minden elképzelhető eszközt fel is használnak arra, hogy elfogadtassák velük a letelepedett életformát,(2) úgyhogy ebben az összefüggésben az idő úgyszintén nem látszik távol lenni attól a pillanattól, amikor "a kerék forgása megáll"; közben pedig a letelepedett életformán belül a városok, mint a "rögzülés" végső fokozatai, kezdenek nyomasztó fontosságot ölteni magukra, és egyre inkább afelé irányulnak, hogy minden egyebet elnyeljenek;(3) vagyis a ciklus vége felé Káin valóban és véglegesen agyonüti Ábelt.

Káint a bibliai szimbolizmus földművesként ábrázolja, Ábelt pedig állattenyésztőként, s így ők ketten azt a két néptípust képviselik, amelyek a jelen emberiség kezdetei, vagy legalábbis a legkorábbi differenciálódás óta léteznek, nevezetesen a letelepedett népeket, akik a termőföld művelésének szentelték magukat, valamint a nomádokat, akik nyájaik és csordáik állományának tenyésztésével foglalatoskodtak.(4) Hangsúlyozni kell, hogy e két foglalkozás szerepe a két embertípus tekintetében alapvető és primordiális; hozzájuk képest az összes többi foglalkozás csupán mellékes származék, ráadás, és például halászó vagy vadászó népekről beszélni, mint ahogy azt az etnológusok oly gyakran teszik, vagy a lényegesnek a mellékessel való összetévesztését foglalja magába, vagy pedig azt, hogy az illető tudósok figyelme a rendellenességek és degenerálódások azon eseteire korlátozódott, amelyeket a vadak képviselnek (természetesen a modern Nyugat többnyire kereskedő és ipari népei semmi esetre sem kevésbé abnormálisak, csak éppen másféleképp).(5)

Magától értetődik, hogy e kategóriák mindegyikének megvolt a maga, másikétól eltérő életmódja és foglalkozása, természetéhez alkalmazkodó tradicionális törvénykezése; ez a különbség különösen az áldozati szertartásokban nyilvánult meg, és innen ered az említése Káin növényi és Ábel állati felajánlásainak, amelyről a Genezis számol be.(6) Amennyiben kifejezetten a bibliai szimbolizmusról van szó, ebben az összefüggésben megjegyezhető, hogy a héber Thôrah kifejezetten a nomád népek töménytípusához tartozik. Ebből fakad az a mód, ahogyan Káin és Ábel történetét bemutatja, ugyanis egy letelepedett nép szemében a szóban forgó történet egészen más fényben jelenne meg, másfajta értelmezésre adna alkalmat, noha természetesen a történet mélyebb értelme mindkét szempontot implikálja; nem más ez, mint a szimbólumok kettős értelmének alkalmazása, melyre a "szolidifikációval" összefüggésben néhányszor már utaltuk, minthogy a szóban forgó kérdés nemsokára látni fogjuk - szoros kapcsolatban áll Ábel Káin általi meggyilkolásának szimbolizmusával. A héber hagyomány speciális karaktere felelős azért a rosszallásért, amely a letelepedett népek művészetei és szakmái felé irányult, nevezetesen mindazok felé, amelyek valamilyen összefüggésben vannak a fix lakóhelyek építésével; mindenesetre ez volt a helyzet mindaddig, amíg Izrael, legalábbis néhány századra meg nem szűnt nomádnak lenni, azaz Dávid és Salamon idejéig; és tudjuk, hogy abban az időben kőműveseket kellett fogadni a jeruzsálemi Templom építéséhez.(7)

Természetesen a földművelő népek - éppen helyhez kötöttségük miatt előbb-utóbb elérkeztek a városépítéshez; tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy az első várost maga Káin alapította; sőt, alapítása nem is történhetett meg addig, amíg földműveléssel volt elfoglalva, amely tisztán mutatja, hogy a "helyhezkötöttségben" két fokozat érvényesül, s e kettő közül a második egy viszonylag hangsúlyozottabb formáját képviseli a megkötöttségnek és a térbeli "zsugorodásnak". Nagy általánosságban azt lehetne mondani, hogy a letelepedett népek művei az idő művei: e népek a térben egy szűkre korlátozott területen belül rögzülnek, tevékenységüket pedig az időbeli kontinuumban fejtik ki, amely számukra behatárolatlanként jelentkezik. Ezzel szemben a nomád és pásztorkodó népek semmi időállót nem építenek, nem dolgoznak a jövő érdekében, amely el is kerüli figyelmüket; hanem a tér lebeg szemük előtt, amelyben semmiféle határral nem találják magukat szembe, ellenkezőleg, a tér mindig új lehetőségeket nyit számukra. Így tárul fel a kozmikus princípiumok korrespondenciája abban a rendben, amelyhez Káin és Ábel szimbolizmusa kapcsolódik: az összehúzás princípiumáé, amelyet az idő képvisel, valamint a kiterjedés princípiumáé, amelyet a tér képvisel.(8) Gyakorlatilag mindkét princípium egyidejűleg nyilvánul meg az időben és a térben, mint ahogy minden másban is egyszerre nyilatkoznak meg; erre azért szükséges rámutatni, hogy elkerüljük az indokolatlanul "szimplifikált" azonosításokat vagy általánosításokat, valamint hogy feloldjuk az esetenként megjelenő oppozíciókat; viszont vitathatatlan, hogy az összehúzódás princípiumának tevékenysége az időbeliségben predomináns, míg a kiterjedésé a térbeliségben. Sőt, ha szabad azt mondani, az idő elfogyasztja a teret; s ennek megfelelően a letelepedett népek idővel fokozatosan magukba szívják a nomádokat; s mint fentebb jeleztük, ez ad társadalmi, történelmi jelentőséget annak, hogy Káin meggyilkolta Ábelt.

A nomád népek tevékenysége főleg az állatvilággal áll kapcsolatban, amely hozzájuk hasonlóan mozgékony; a letelepedett népek viszont a két mozdulatlan világ, a növény- és ásványvilág felé fordulnak.(9) Ráadásul úgy állnak a dolgok, hogy a letelepedett népek leginkább vizuális szimbólumokkal, vagyis különféle alkotóelemekből összeállított képekkel dolgoznak, s ezek a képek - lényegi jelentőségükben - többé-kevésbé közvetlenül mindig geometrikus szempontokra vezethetők vissza, amely minden térbeli elképzelés eredete és alapja. Viszont a nomád népek, akik számára tilosak a képek - mint ahogy minden más is, ami valamilyen meghatározott helyhez igyekszik kötni őket -, auditív szimbólumokkal dolgoznak, vagyis csak olyanokkal, amelyek összeegyeztethetők folyamatosan vándorló életmódjukkal.(10) Figyelemre méltó azonban, hogy az érzékelő-képességek közül a látás közvetlenül a térhez kapcsolódik, míg a hallás az időhöz: ugyanis a vizuális szimbólum elemei szimultán elemek, az auditív szimbólum elemei szukcesszív elemek; úgyhogy e tekintetben az előzőekhez képest megfordulnak a viszonyok: ez a megfordulás azonban szükségképpeni, minthogy bizonyos egyensúlyt biztosít a fentebb említett két szembenálló princípium között, s így azok működése a normális emberi létezéssel összeegyeztethető határokon belül tartható. Ezek szerint a letelepedett népek teremtik a plasztikus művészeteket (építészet, szobrászat, festészet), vagyis azokat a művészeteket, amelyek formái a térben bontakoznak ki; a nomád népek teremtik a fonetikus művészeteket (zene, költészet), vagyis azokat a művészeteket, amelyek alkotóelemei az időben bontakoznak ki; mert - hadd jelentsük ki késlekedés nélkül - lényegében minden művészet szimbolikus, és csak egy későbbi, valójában persze meglehetősen újabb keletű degenerálódás folytán veszítették el szakrális karakterüket, úgyhogy végül is merőben profán "kikapcsolódássá" váltak - ugyanis kortársaink között tényleg erre redukálódtak a művészetek.(11)

Ezek szerint a létezés feltételeinek komplementeritása a következőképpen nyilvánul meg: azok, akik az idő érdekében dolgoznak, a térben stabilizálódnak; azok, akik a térben vándorolnak, szüntelenül változnak az időben. A "fordított értelem" antinómiája pedig a következőképpen jelentkezik: azok, akik az idő szerint élnek, vagyis a változó és pusztító elem szerint, rögzítik és konzerválják magukat; azok, akik a tér, vagyis a fix és folyamatos elem szerint élnek, szétszórják magukat, és szakadatlanul változnak. Azért kell ennek így lennie, hogy mindegyikük léte egyáltalán lehetséges maradhasson, ugyanis ezen a módon legalább egy relatív egyensúly jön létre a két ellentétes tendenciát képviselő faktor között; ha az összehúzódó és kiterjedő tendenciák közül csak az egyik vagy a másik működnék; hamarosan bekövetkeznék a. vég, akár a "kristályosodás", akár az "elpárolgás" révén, hogy olyan kifejezéseket használjunk, amelyek az alchimisták "koagulációjára" és "szublimációjára" emlékeztetnek; sőt e kifejezések ténylegesen megfelelnek a jelen világ ama két fázisának, amelyek pontos jelentőségét később fogjuk megvizsgálni.(12) Tényleg olyan területen találjuk itt magunkat, ahol a kozmikus dualitások összes következménye különös tisztasággal jelentkezik, lévén e kettősségek többé-kevésbé távoli képei vagy visszatükröződései az elsőleges kettősségnek, az esszencia és a szubsztancia, az Ég és a Föld, illetve a Purusha és a Prakriti kettősségének, melyek minden megnyilvánulást létrehoznak és szabályoznak.

Visszatérve a bibliai szimbolizmushoz, az állatáldozat Ábel számára végzetes,(13) Káin növényi áldozata pedig visszautasíttatik;(14) a megáldott meghal, aki pedig él, az átkozott. Az egyensúly így mindkét oldalon megtört; hogyan lehetne helyreállítani az egyensúlyt, hacsak nem olyan cserék által, amelyek révén mindegyik szerepet kap a másik műveiben? Így hozza össze a mozgás a teret és az időt, minthogy bizonyos fokig kombinációinak eredménye, és összebékíti bennük az imént említett két szembenálló tendenciát;(15) sőt, maga a mozgás is csupán az egyensúly megbomlásainak sorozata: ezek összege azonban relatív egyensúlyt alkot, mely már összeegyeztethető a megnyilvánulásnak és az "alakulásnak", vagyis magának az esetleges létezésnek a törvényeivel. A lények közötti minden csere, mely alá van vetve a térbeli és időbeli feltételeknek, valójában mozgás, vagy inkább két olyan fordított és kölcsönös mozgás kombinációja, amelyek harmonizálnak, és kölcsönösen kiegészítik egymást; ebben az esetben az egyensúly közvetlenül ama tény folytán valósul meg, hogy létrejön e kompenzáció (16) A cserék váltakozó mozgása három területtel léphet érintkezésbe: a spirituális (vagyis tisztán intellektuális), a pszichikus és a korporális területtel, s ez megfelel a "három világnak": a princípiumok, a szimbólumok és a felajánlások váltakozásának - és a földi emberiség igazi tradicionális történetében e háromszoros alapzat (amelyen a szerződések, szövetségek és áldások misztériuma nyugszik) lényegében ekvivalens a világunkban munkálkodó "spirituális befolyások" felosztásával; de ez utóbbi gondolamenetnél nem időzhetünk tovább, mert az nyilvánvalóan a dolgok normális állapotához kapcsolódik, amelytől mi viszont minden tekintetben roppant távol állunk, vagyis egy olyan állapothoz, amelynek a tulajdonképpeni modern világ nem más, mint egyszerű és közvetlen tagadása.(17)